Kríziskommunikáció

A kommunikációs kockázatok kezelésénél az irányítás magadhoz ragadásának alapvetően két útja van: a proaktív, és a reaktív. A proaktív irányításkor te magad közlöd a rossz hírt. Ennek látszólag nem sok értelme van, és az emberi természet is olyan, hogy ennek az ellenkezőjét diktálja. Mégis sokszor célszerű ezt az utat választani, mert a saját közlés csökkenti a negatív esemény hírértékét.

Ha kiadsz egy közleményt, hogy a rák gyógyításában egyébként úttörő a készítményed „sajnos” 200 lemming halála árán jött létre, az nem ugyanaz a hír, mint az, hogy „200 lemminget mészároltak le” a te laborodban (plusz cuki lemming fotók, ugyebár.) Ennél sokkal jobb, ha az van újságírók fejében, hogy egy lemming anya 16 porontynak ad életet évente kétszer, és ezek fejenként 2 hektár rozs termést pusztítanak el. (Lám, ez például egy légből kapott állítás, mégis könnyen befészkeli magát az emberek fejébe.)

Ha van okunk attól tartani, hogy a negatív hír a saját közlésed miatt lesz egyáltalán téma a sajtóban, akkor életbe lép az „azonnal hallgatunk” stratégiája. A hallgatás azonban nem egyenértékű a halogatással. A kommunikációs kockázat ilyenkor is létezik, és neked készen kell állnod arra, hogy magadhoz ragadd a kezdeményezést. Ez lehet néhány begyakorolt mondat arról, hogy miért kell 200 lemmingnek meghalnia az emberiséget megmentő készítmény érdekében, vagy egy adathalmaz arról, hogy hány emberéletet ment meg a készítményed, vagy egy közlés a lemmingek túlszaporodásnak káros környezeti hatásairól. A lényeg az, hogy a reaktív közlés kész legyen, és pontosan tudjuk a célba juttatásának módját arra az esetre, ha a kommunikációs kockázat bekövetkezne.

A hozzászólások jelenleg ezen a részen nincs engedélyezve.